Önzés, vagy Öntisztelet

Az önzés a mi kultúránkban egyértelműen negatív csengésű, rosszízű fogalom. Önzőnek tartjuk, aki csak magára gondol, önös érdekeket tart szem előtt, saját céljaira figyel és más szempontjai, érdekei nem érdeklik.

Önzés és önzetlenség

Az önzés tehát erkölcsileg nem elfogadható viselkedés és gondolkodásmód. Már a gyermekeinket is arra tanítjuk, hogy csúnya dolog az önzés és elvárjuk tőlük, hogy mondjanak le vágyaikról, legyenek tekintettel másokra, jószívűen viselkedjenek. Az önzéshez jellemzően büntetés, de még gyakrabban a bűntudat érzését kapcsolják a nevelésben: „Szégyelld magad, hogy nem adtad oda a játékaidat!”. Egy pillanatra azonban gondoljuk végig ennek ellentétét, avagy milyen az az ember, akiben egy csipetnyi önzés sincs: nem gondol magára, sőt nincs tekintettel saját magára, saját céljait, szempontjait nem tartja fontosnak, nem próbálja azokat elérni, érvényesíteni. Az önzés ellentéte ez esetben nem is az önzetlenség, hanem az önfeláldozás. Az önfeláldozás pedig – amennyiben ez napi gyakorlattá válik valakinek az életében –  saját maga és mások számára is romboló hatású. Aki nem tud a saját céljai mellett elköteleződni és ezekért kitartóan dolgozni, aki nem tartja fontosnak a saját szempontjait az általában saját magát sem tartja sokra, önértékelési, önbecsülési problémákkal küzd. A környezete számára is megterhelő egy önfeláldozó ember. Alapvetően azért, mert nagyon nehéz boldoggá tenni, nehéz neki örömet okozni. Az önfeláldozó anyaságról már korábban írtam, de természetesen más kapcsolatokban is megterhelő az önfeláldozás. Az önfeláldozó ember viselkedése bűntudatot kelt másokban, még akkor is, ha nem viselkednek önző módon, ráadásul gyakran – ha nem is kimondva – elvárják a hálát viselkedésük jutalmaként. Az önzés tehát erkölcsileg elítélt viszonyulás, gyakran bűntudattal társul és aki CSAK magára gondol az valóban a környezetét rombolja, károsítja meg. Az önfeláldozás azonban szintén romboló lehet, akár az egyén, akár a társas kapcsolatok szintjén.  Létezik-e középút és miről is szól az a viszonyulás, ami a pszichológiai immunrendszer fontos eleme és a társas kapcsolatokat sem rombolja?

Öntisztelet

A pszichológiai immunrendszerünk fontos eleme az öntisztelet. Az öntisztelet  nem önzés,  a szó hagyományos értelmében. Az öntisztelet arról szól, hogy képesek vagyunk önmagunkat pozitívan értékelni. Reálisan értékelve értékesnek tartjuk a saját céljainkat és teljesítményünket, amivel kapcsolatban megéljük a jogos büszkeség érzését. Felismerjük és elismerjük saját szükségleteinket és aktívan teszünk ennek kielégítéséért. Képesek vagyunk önjutalmazásra és mértéktartó figyelmet fordítunk önmagunk „gondozására”. Ráadásul, ami kiemelten fontos, hogy mindezt bűntudat nélkül tudjuk megélni. Mivel a szocializáció során az önzéshez a bűntudat érzése kapcsolódott, így sokan küzdenek azzal, hogy ha önmagukra fordítanak időt és figyelmet, akkor aktiválódik ez a korai években rögzült séma. Ez azért jelent komoly problémát, mert lehetetlenné teszi, vagy megnehezíti a testi-lelki töltekezést. Ha a pihenés, vagy a saját – jogos – igények kielégítése rossz érzésekkel társul, akkor még ha viselkedéses szinten meg is történik önmagunk gondozása (jellemzően azonban nem is történik meg kellő módon), akkor sem tud töltekezni, önmagát erősíteni az, aki mindeközben bűntudattal küzd. Szélsőséges esetben már a gondolatok, vagy vágyak szintjén megjelenő „önzés” is bűntudatot okozhat. Gyakran ez az érzelmi állapot hívja elő viselkedéses szinten az önfeláldozást, ami ugyan oldja a bűntudatot, de – ahogy korábban írtam – rombolja az önmagunkkal és környezetünkkel való kapcsolatot, erős frusztrációt, indulatokat válthat ki, vagy hangulati-,érzelmi zavar kialakulásának is táptalajt jelenthet. (Természetesen a leírtaknál komplexebb és mélyebb ez a folyamat, ezért ilyen esetben érdemes pszichoterápiás segítséget kérni, mert megelőzhető komolyabb zavar kialakulása.)

Létezik középút!

Ha az önzés szó definíciójából kihagyjuk a „mindig” és a „csak” szavakat, akkor talán már  el is érkeztünk a középúthoz. Aki képes önmagára és környezetére egyaránt figyelmet fordítani, aki megpróbálja saját és mások érdekeit összehangolni, aki elfogadja, hogy akkor tud jót és jól adni a körülötte élőknek, szeretteinek, ha ő maga jól van, az valóban és hitelesen tud önzetlen lenni, anélkül, hogy áldozattá válna.

Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus

Beszéljünk róla: pszichológia konzultáció – részletek a linkre kattintva