„Anya, akkor szeretlek a legjobban, amikor mosolyogsz!”

 „Anya, akkor szeretlek a legjobban, amikor mosolyogsz” – alig 3 éves múlt a kislányom, amikor ezt a számomra felejthetetlen mondatot először mondta!  Nem egy ajándék, egy finom ebéd, vagy a tiszta lakás váltotta ki ezt a gyermekien őszinte mondatot, hanem egy egyszerű és hétköznapi jókedvű együttlét, közös játék! A sok feladat és kötelesség mellett érdemes lehet megállni egy pillanatra és végiggondolni, hogyan is látnak bennünket gyermekeink, milyen üzenetet közvetítünk akaratlanul viselkedésünkkel nap, mint nap!

Gyermeki énközpontúság

A gyermeki lét természetes velejárója az énközpontúság. A gyerekek sokáig úgy érzik, minden miattuk és értük van, ők vannak a világ középpontjában. Ennek a kellemes állapotnak kellemetlen következményei is lehetnek: sokszor hajlamosak magukat hibáztatni olyan eseményekért, helyzetekért, melyekről nem tehetnek. Ebbe a körben tartozik a számukra fontos felnőttek hangulata, érzelmi állapota is. Ráadásul a gyermekek rendkívül érzékeny szenzorokkal rendelkeznek, és  egészen pontosan érzik, mi zajlik anyában, apában. Érzik, de nem értik, pontosabban – énközpontúságuk okán –  gyakran félreértik a helyzetet.

 Egy történet több nézőpont

„Édesanyám mindig a konyhában volt, vagy a kertben dolgozott.”, „Stresszes munkahelye volt, rosszkedvűen és fáradtan jött haza minden nap.” – ezeket a mondatokat felnőtt nők mondták saját édesanyjukról gyermekkorukra visszaemlékezve. „Anyunak nagyon sok a dolga, ő csinál otthon mindent és azt mondja, hogy rendetlen vagyok és egész nap csak utánam kell pakolnia” – mondja az ötéves. Életkoruknál fogva persze a kamaszok fogalmaznak a legkeményebben: „Nekem nem lesz gyerekem, én nem akarok így élni. Anya egy házi rabszolga, szerintem boldogtalan, de ahogy látom, másoknál sem jobb a helyzet!”.

Könnyű belecsúszni abba a csapdába, hogy a feladatok és a kötelességek töltik ki a nap nagy részét, s ha ez így van, akkor a gyermek valóban egy fáradt, frusztrált, rosszkedvű anyukát lát. Énközpontúságuk okán könnyen juthatnak arra következtetésre, hogy talán velük van a baj, miattuk ilyen szomorú anya. Máskor pedig ők válnak frusztrálttá attól, hogy a háztartási teendők folyton folyvást elsőbbséget élveznek, és olykor bizony rosszalkodással hívják fel magukra a figyelmet. Ennek aztán (szinte) automatikus következménye, hogy szidást kapnak, ezzel egy újabb bizonyítékot is arra, hogy bizony velük van a baj!

Arány kérdése

Természetesen nem arra van szükség, hogy egy édesanya minden pillanatban mosolygós és boldog legyen. Egy anyának, mint minden embernek, vannak fáradt, nyűgös, vagy dühös pillanatai, amik nem okoznak zavart egy gyermek fejében, vagy személyiségfejlődésében. Sőt, a gyermekek képesek tudomásul venni és elfogadni, ha anyának más dolga van, ha éppen nem ér rá játszani. Minden csak arány kérdése és ha megvannak a mosolygós együttlétek, a hitelesen megélt boldog pillanatok, a nagy nevetések, akkor ezek az emlékek maradnak meg a gyermek, a kamasz fejében és felnőttként az emlékeiben is!

Segít az őszinteség!

Egy nagyobbacska – akár már 4-5 éves – gyermek esetében sokat segíthet az őszinteség is. Ha tudunk, merünk nyíltan beszélni arról, hogy „anya most fáradt”, „szomorú vagyok, mert…”, akkor a gyermek nem fogja megélni azt az alaptalan bűntudatot, hogy miatta rosszkedvű, vagy boldogtalan a szülő. Ráadásul az érzelmekről szóló nyílt kommunikáció abban is segíthet, hogy a gyermek maga is megtanulja felismerni és szavakba önteni az érzéseit.  Természetesen nem szabad folyamatosan és rendszeresen saját problémáinkkal terhelni a gyermeket, de ha olykor megtapasztalja, hogy a szülő is esendő és egy puszival, vagy simogatással ő derítheti jókedvre anyut, az segíti empátiás készségének fejlődését, a másokról való gondoskodás kialakulását.

Úton a „több mosoly” felé…

Mindezek után természetesen felmerülhet a kérdés, mit is lehet tenni annak érdekében, hogy gyermekeinknek több őszinte mosoly jusson, egyben mi felnőttek is jobban tudjuk élvezni a szülői létet és ne csupán kötelességekről,  kapkodásról, stresszről és frusztrációról szóljanak a hétköznapok. Következő írásomban pár meggondolásra érdemes szempontot mutatok, melyek segíthetnek elindulni ezen az úton!

Kocsis  Szilvia, tanácsadó szakpszichológus