Vágyom valamire! Szeretnék valamit megkapni, elérni, amihez azonban egy adott partner együttműködése szükséges. Egyértelműnek tűnik, hogy ilyen esetben kérek, vagy kérdezek. Gyakran mégsem ezt tesszük, pedig félreértések és konfliktusok sokasága származik abból, ha a kommunikáció nem egyértelmű és nyílt. Természetesen nem csupán kommunikációs problémáról van szó, ennél sokkal mélyebb oka van annak, hogy nem mondjuk ki nyíltan, amit gondolunk, vagy szeretnénk.  Akkor mégis, miért nem mondjuk ki nyíltan, mit szeretnénk? Íme a négy legjellemzőbb ok, ami meggátol abban, hogy nyíltan kérjünk, egyértelműen kimondjuk, amit szeretnénk!

1. Mit gondolnak rólam!

Kezdjük az alapokkal! Egy kérés, amit megfogalmazok egyben információ is a személyiségemről, képességeimről, vagy a vágyaimról. Sokan félnek attól, hogy ostobának, tájékozatlannak, vagy akár furcsának tarják majd, ha bizonyos dolgokat nyíltan kér, kérdez. Egy egyszerű példa: az egészségügyben igencsak szeretnek latin szavakkal, szakkifejezésekkel kommunikálni az ott dolgozók. Igazság szerint ezt elég kevesen értik, ennek ellenére nem fogalmazzák meg nyíltan a kérést, hogy „Doktor úr, elmondaná ezt magyarul/érthetően is?” Miért nem kérdezünk? Mert attól félünk, hogy ostobának és műveletlennek tart majd az orvos. Így azonban gyakran félelmekkel és bizonytalansággal távozunk egy konzultáció után. Van, akinek nehézséget okoz megkérdezni egy termék árát a boltba (szegénynek tartják), vagy megkérdezni az óvodában, hányig maradhat bent a gyermek délután (rossz anyának gondolhatják).

Hogyan léphetünk túl a félelmen, ami megakadályoz abban, hogy nyíltan kérdezzünk és kérjünk? Könnyű és gyors megoldást nem tudok ajánlani, mert a változás alapja a pozitív önértékelés. Ha úgy érzem, hogy értékes ember vagyok akkor is, ha nem tudok mindent, vagy nem vagyok tökéletes, akkor talán kevésbé zavar, mit gondolnak mások. Első lépésben – ez talán könnyebb – érdemes végiggondolni, hogy a kérésem mit mond el a személyiségemről, képességeimről.  Valóban tudnom kell latinul az orvosi szakzsargont? Vajon a doktor úr is szégyenkezik, hogy nem tud bekötni egy vízvezetéket, vagy megjavítani egy autót? Van okom szégyenkezni azért, mert dolgozom és később érek a gyermekért az óvodába? 

1. Hát akkor nem szeretsz?

Félünk a visszautasítástól! Erről talán nem is kell hosszasan beszélni, hisz mindenki ismeri azt a gyomorszorító érzést, amikor nagyon szeretne valamit és a másik fél döntésétől függ, megkapja-e. Ahogy egy gyermek vágyik egy szelet csokoládéra, úgy mi felnőttek is vágyhatunk egy állásra, egy számunkra fontos ember szeretetére, vagy éppen segítségre. Azonban ahogy a gyermek – jó esetben – még nyíltan kimondja, amit szeretne, mi felnőttek gyakran nem tesszük meg ezt a visszautasítástól való félelem miatt. Ilyenkor kódolt üzeneteket alkalmazunk  nyílt kérés helyett, mert így a visszautasítás sem lesz olyan fájdalmas, legalábbis azt gondoljuk. Mi ezzel a gond? Lássunk egy példát: „Van kedved enni egy fagylaltot?”  A kérdés a felszínen a másik fél igényéről szól, pedig valójában a kérdező szeretne fagyizni.  Ahhoz, hogy a vágyam teljesüljön vagy arra van szükség, hogy a másik fél is arra vágyjon, amire én, vagy arra, hogy profi kódfejtő legyen! Ezzel szemben a „Szeretnék enni egy fagylaltot!” – nyílt kimondása esetében sokkal nagyobb az esélye, hogy teljesül a vágy.

Végül még egy ok, amiért nem szerencsés a kódolt üzenetek alkalmazása a nyílt kommunikáció helyett. Azt gondoljuk, hogy nem fog fájni a visszautasítás, ha nincs kimondva, nem hangzik el nyíltan. Ez azonban nem igaz! Egy kódolt kérés visszautasítása is fájdalmas és frusztráló hiába próbáljuk becsapni saját magunkat!

1. Nem akarlak terhelni!

Egy nyíltan megfogalmazott kérés esetén tarthatunk attól, hogy a másik fél ugyan teljesíti a kérésünket, de közben a pokolba kíván minket. Lássunk egy egyszerű példát:  „Feladnád ezt a levelet a postán?”  lenne a nyílt kérdés, ami helyett azonban sokan inkább azt kérdezik:  „Nem jársz mostanában a posta felé?”, vagy a „Ma későn érek haza, nem tudod hányig van nyitva  a posta? Úgy érezzük, hogy az utóbbi – kódolt – kérésekre a másik fél könnyen tud kitérő választ adni, azaz úgy csinálhat, mint aki nem érti a valódi kérdést. Ezzel szemben a nyílt kérdés egy nyomásgyakorlásnak tűnhet, ami elől nehéz kitérni, nem lehet rá nemet mondani.

Mi lehet a megoldás? Legalább a közeli – családi, baráti – kapcsolatainkban teret engedhetnénk a nyílt kommunikációnak. Ez akkor valósulhat meg, ha egy nyílt kérdésre a másik fél őszinte választ adhat, anélkül, hogy sértődés és játszmák alakulnának ki belőle.

1. Én csak megkérdeztem..

A nyílt kérdés, vagy kérés egyben felelősségvállalást is jelent: ÉN ezt szeretném. Ez azonban magában rejti azt a kockázatot, hogy a következményekért is felelősek vagyunk.  Ismét vegyünk egy egyszerű példát: „Szeretném megnézni az új filmet a moziban!” – Ha a kérésem teljesül és a film rossz, akkor az én felelősségem, hogy rosszul választottam. Ezzel szemben a „Szerinted milyen az új film a moziban?” kérdéssel elkerülhetem azt, hogy vállaljam a választás felelősségét, hisz én „csak” kérdeztem…

Ezzel vissza is jutottunk az első pontig: akinek van annyi önbecsülése, amibe belefér az is, hogy téved, hibázik, rosszul dönt, az könnyebben tudja vállalni a vágyait, annak minden következményével együtt!

Kocsis Szilvia, tanácsadó szakpszichológus