Elő­for­dult már veled, hogy téved­tél, rosszul emlé­kez­tél vala­mire, vagy elkés­tél egy fon­tos talál­ko­zó­ról, majd ezt követően elszán­tan bebi­zo­nyí­tot­tad, hogy mégis iga­zad volt, és nem te kés­tél, hanem a másik emlé­ke­zett rosszul az idő­pontra? Te mikor hazud­tál utoljára?

Miért hazu­dunk?

Egy­szerűbb­nek tűnik hazudni, ahe­lyett, hogy fel­vál­lal­nánk a hibá­in­kat, hosszú távon azon­ban nem kifizetődő. Az énkép­védő hazug­sá­go­kat, melyek meg­ér­té­sé­ben egy pszi­cho­ló­giai foga­lom, a kog­ni­tív disszo­nan­cia segít­het.

A kog­ni­tív disszo­nan­cia egy olyan feszült­ség­gel teli álla­pot, ami­kor két gon­do­lat, visel­ke­dés, vagy szán­dé­kel­lent­mon­dásba kerül. Mit is jelent ez konk­ré­tan: azzal, hogy pon­tos ember­nek tar­tom, magam nem fér össze, hogy elkés­tem. Ha ala­pos­nak tar­tom magam, zavar, hogy hibáztam.

Ráadá­sul nem csak maga­mat sze­ret­ném pon­tos, vagy sza­va­hi­hető ember­nek tar­tani, azt sze­ret­ném, ha mások is ezt gon­dol­nák rólam. A feszült­ség adott, hogy mit kez­dek vele még kér­dés: bele­nyug­szom, hogy bár pon­tos, meg­bíz­ható ember vagyok én is hibáz­ha­tok oly­kor, vagy hazu­dok mások­nak és ha lehet magam­nak is. Ham­vas Bélát idézve: A dol­gok rendje, hogy az ember nem­csak hazu­dik, hanem azon felül be is kell bizo­nyí­ta­nia, hogy igaza van.No de lás­suk, miért is nem éri meg hazudni?

Azt veszí­ted el, amit meg akar­nál őrizni

Az énkép­védő hazug­ság­gal gyak­ran pont azt veszít­jük el, amit meg akar­tunk védeni: a meg­bíz­ha­tó­sá­gun­kat, a pozi­tív meg­íté­lé­sün­ket. A hazug­sá­gok több­nyire kide­rül­nek, még akkor is, ha ez nincs nyíl­tan kimondva: „Biz­tos isme­ri­tek azo­kat a feszült pil­la­na­to­kat, ami­kor az egyik hazu­dik, a másik meg  tudja, hogy hazu­dik, és a hazug is tudja, hogy a másik tudja, hogy ő hazu­dik, de olyan kínos az egész, hogy inkább mind­ket­ten csend­ben átsik­la­nak fölötte, csak ne kell­jen szembe nézni vele.” (Steve Callaghan)

Nincs esé­lyed a fejlődésre

Ha hazug­ság árán mene­külsz meg attól a kínos hely­zettől, hogy bevalld a hibá­dat, akkor könnyen kon­di­ci­o­ná­lód­hat ez a „jó szo­kás” és még ha elő­ször nehe­zen ment is, másod­szor már könnyeb­ben csú­szik ki a szá­don egy kis fül­len­tés. Ennél már csak az a rosszabb, ami­kor las­san már te magad is elhi­szed, amit mondasz.

Az őszin­te­ség előnye

Kuta­tá­sok iga­zol­ják, hogy meg­ug­rott a nép­szerű­sége azok­nak a poli­ti­ku­sok­nak, akik egy hiba után nyíl­tan fel­vál­lal­ták a téve­dé­sü­ket. Az hite­le­sebb­nek és szim­pa­ti­ku­sabb­nak tar­tot­ták a színt valló poli­ti­kust. Min­denki követ el hibát és jó érzés­sel tölt el, hogy a másik – legyen az akár poli­ti­kus – szin­tén csak esendő ember, aki ráadá­sul nem kamu szö­ve­gek­kel akar kibújni a felelős­ség­vál­la­lás alól.

Végül még egy nagy elő­nye van az őszin­te­ség­nek: nem kell emlé­kez­ned a saját hazugságaidra!

Kocsis Szilvia, tanácsadó szakpszichológus